koktélparty részegség nélkül. nem tartozom a biotársadalomhoz, de higyjétek el jó móka, legalábbis a hallójáratoknak. más irányból közelítve: műsoron egy hamisítatlan tengeren túli orgia sok-sok színes meg színtelen szereplővel, és persze mindenki örömére. a kezdők számára is hamarosan világos lesz mi is az a tv on the radio. külföldön már eleve félistenként aposztrofálják és tisztelik őket, itthon meg többnyire azt sem tudjuk mi a szar lehet e mögött a frappáns név mögött. nem hiszem, hogy véget nem érő süketeléssel eljutnánk együtt "a" pontból "b"-be, úgyhogy viszonylag rövid leszek. a lexikalizálás azért megkerülhetetlen, már csak azért is mert felmerülnek itt mindenféle nevek meg dolgok amik már eleve fontosabbak ezen az úton mint a hamuba sült pogi. szóval. 
a tv on the radio még 2001-ben alakult, az egyik alapító főkolompos david andrew sitek, a yeah yeah yeahs, a liars, a celebration és scarlett johansson egy-egy albumának produceri munkáiban vállalt főszerepet, mostanság pedig közreműködik a készülő legújabb massive attack album munkálataiban is. ja és ezen felül mint fotós és festő is működik. a sötét bőrű énekes tunde adebimpe szintén dolgozott a yeah yeah yeahs-el, többek közt producere és animátora volt a "pin" című videójuknak (ja és az mtv-nek is dolgozott), emellett a filmvászonról is ismerhetjük ("rachel getting married", az aktuális). és még csak most következik a zenekart koncertjeikne rendszeresen elkísérő zenészek, énekesek listája, valamint azok a művészurak és hölgyek akik szerepeltek egy-egy számban. mindjárt az elején ki kell emelni david bowie-t (bár nem volt nagy ügy,"province" című szám, az előző bőröndből), aztán a vékony hangú kazu makino-t, aki a nagyon szerethető blonde redhead énekesnője, katrina ford-ot, aki a celebration nevű zenekarban énekel, és ott van még nick zinner a yeah yeah yeahs gitárosa, valamint martin perna az antibalas szaxofonistája. (bla-bla-bla.)tudom, hogy most megint ismételni fogom magam. szóval megint egy olyan zenekarról van szó, amely sokkal inkább szereti együtt a hideget és a meleget, mintsem külön-külön egyiket vagy a másikat. van egy hatalmas kör alakú asztal, ott ül ez a pár fazon, mindenki bedobja amilye van, és amit eddig csak elképzelni mert, aztán jön a gyakorlati rész, a szakácsmeló. amit kifőznek az ugyan összességében is ízletes, de érdemes külön-külön is összpontosítani az ízekre. ha már egyszer belekóstoltál és van benned némi hajlam a szokatlan dolgok iránt, meg fogod kajálni az egészet, lehetőleg egymás után minél többször. tetszik tudni sokan szenvednek manapság azzal, hogy fogják a kis kémcsövet és töltögetnek bele ebből is abból is, a robbanás viszont ritkán következik be. egy kémia órán ők tartoznának a tehetségesebbek csoportjába, jelen esetben ez fordítva van. énekelhetné is a zenekar büszkén, hogy "robbantgatunk, rabolgatunk" (hahaha!) ahogy d.nagy lajcsi egykoron, de ők valahogy mégis más témákat választanak. nagyon helyesen, hiszen rablásról szó sincs, egyszerűen sokfélék, és mernek vegyülni.ugyan tény, hogy ritkán nyúlnak mellé, azért még nem estem tőlük hanyatt annyira mint a kritikusok szinte mindenütt. a "return to cookie mountain" sokkal inkább volt érdekes eleinte, mint amennyire jó. és most mégis, a "wolf like me" pulzálását, torzításait nehéz volna felejteni. aztán tulajdonképpen nehéz felejteni a "method" dörömbölését és adebimpe csücsörítését, a "dirty whirl" pszichedelikus rokkenroll-ját, és így tovább. szeptember végén megjelent a "dear science," (vajon találóbb lett volna a pakliban szintén szereplő: "bacon versus french fries in the battle for the delicious universe,"?), és akkor tessék rendesen odafigyelni, mert erről a lemezről is kurva sok rizsát fogunk olvasni mostmár idehaza is és odakünn. 
jön az első "halfway home", lefagyasztott háttératmoszférával valamint azzal, hogy pam-param-pam, és tüstént, de már nem először kiderül az is, hogy adebimpe elszorított herékkel is meglepően jól működik. ami azt illeti ezzel a kis tapsikolással együtt fogalmam sincs milyen hangulata van, de imádom. a "crying" esetében is nehezemre esik metaforálni, tök jó, hogy belefér a funky-s pengetés, meg a szinti vibrálása és egy kis barokkos billentyűs csillámlás egyszerre, és mégis fogyasztható. a "dancing choose" azonnal adagolni kezdi a boogie-t a végtagokba, rímfosás és némi háttérbúgás és máris el kell indítani mégegyszer. ahogy a végén egymásba gabalyodik a szaxi és a lólépésekben közeledő szintimoraj az pedig egyszerűen zseniális. a "golden age"-hez készített klippet meg lessétek meg:
aztán elmondom, hogy ez a kórusosodás nekem annyira nem jön be. mindenesetre van benne valami ami bökdösi a hormonokat, igen ez a szám kifejezetten szexi! egészen más tészta az ezt követő "family tree", domináns hegedűszólóval, és fülbemászó, kellemes refrénnel. talán a legegyszerűbb darab, viszont ha kibámulsz az esőbe és látod elballagni az utolsó esti villamost, ez egyáltalán nem fog zavarni. kell is ez az egyszerű, kézzel fogható hangulat, egy olyan lemezre amely telis tele van zavart keltő összefonódásokkal, melyek időnként kicsit túlzottan beleeresztenek a mélyvízbe, jómagam időnként bele is fulladok. nem tudom felvenni a ritmust, olyan érzésem van, hogy egy olyan labirintusba kerültem aminek túl sok a kijárata. igen, pontosan ezt akartam mondani. persze itt valahol ér véget az a massza amelyet (fél)alternatív zenének nevezünk, és itt kezdődik a tv on the radio.
aztán jön a "red dress", egy kis lekváros jellegű esti mulatozás. ettől is kapálóznod kell majd alighanem. ebbe a nótába annyi ritmust meg dallamot sikerült pumpálniuk amennyit egyes zenekarok egy egész életmű alatt nem találnak. igen, ebben a nótában háromszor annyi az energia mint egy atomreaktorban és környékén. ja és távol álljon tőlem, hogy túlozzak, vagy zoomoljak. viszont ettől függetlenül egy ritka unalmas és hanyagolható számról van szó, ami nem feltétlenül kéne, hogy beleférjen a tvotr korai imidzsébe, ha úgy tetszik. ha véget ért a tánc, mindjárt le is csüccsenhettek. menetrendszerűen érkezik egy kevésbé kapkodós szimfónia. a "love dog" szintén jól meg van tömve hegedűvel, és egy kis csillagporral meg egyéb recept nélkül kapható hangulatfokozókkal. a túladagolás azonban könnyen elkerülhető. mikor belesüppedek a "shout me out"-ba végleg felismerhetővé válik a lemez struktúrája. úgy értem, szembetűnő, hogy egy-egy hangszernek miféle szerepeket osztottak ki a dalok írásakor. általában ugyanazt a szerepet, ettől még nem lett unalmas a lemez, de kevésbé változatos és izgalmas mint a "return to cookie mountain". tehát ha nem is a minőség, de a karizma rovására történtek változások. márpedig a tvotr és az ő karizmája, majdhogynem egy és ugyanaz a fogalom. az ilyen és hasonló húzások gyakran egyenlőek az öngyilkossággal, egy ilyen zenekar esetében. vészharang lelőve.
a "dlz" hallgatása közben egyértelművé válik, hogy a tagokra nagy hatással volt az x-akták című sorozat zenéje. egyébiránt ez a szám konkrétan a legjobb, a "dear science," kezdő tizenegyéből. konkrétan kurva régen hallottam ilyen tökéletesen megírt és hangszerelt pop számot. pop, nagyon is. csak hát, ha lehet popzenét csinálni így, miért kell évek óta agyonmajmolnunk azt bizonyos, alternatívnak csak becézett szcénát? (amelynek paramétereiről egyébként annyi fogalmunk van, mint a jövőre várható júniusi időjárásról!) az album vége több mint bizalomkeltő. a kilépő "lover’s day" majdhogynem egy induló, és mégis jó helyen van itt a végén. még egyszer utoljára mélyvíz, dobpergés, fuvola, és egy kis szexofon, így ahogy mondom. Ilyenkor képesek olyan állapotba kergetni az embert amelyet nem csak és nem feltétlenül zenehallgatás közben keresünk, hanem folyton. "zavaró tényezők kizárása!". altalánosban ezzel kezdte az osztályfőnököm, nos tessék ez itt és most nem, hogy lehetséges, egyenesen elkerülhetetlen. köszönjük szépen!mindent összevetve, ha azt nézem, hogy a "return to cookie mountain"-t agyon dícsérő kritikusok pontosan ugyanezt teszik a "dear science,"-el, felmerül bennem a kérdés, vajon a tükör görbe…?azt kell, hogy gondoljam, hogy ezek a műértők látványosan igénytelennek mutatkoznak, legalábbis bizonyos tényezők iránt. oké, hogy néhány szám egészen zseniális, néhány másik viszont egyszerűen unalmas, és inkább hátra mint előre mutat. számomra a tvotr egy kicsit soha sem volt kész, és most még kevésbé az mint bármikor. persze tízből nyolc csillag biztos jár, és a fene eszi meg a maximalizmust.
